Legyen-e ünnepe a Honfoglalásnak (és a Vérszerződésnek)?
Már egy jó ideje foglalkoztat a kérdés, hogy vajon miért nincs ünnepünk a Honfoglalás méltó megemlékezésére...
A keresztény egyházi ünnepeken - húsvét, pünkösd, mindenszentek, karácsony és, 2017-től kezdődően, nagypéntek is -, újév napján és a munka ünnepén kívül három olyan munkaszüneti napot kapott ünnepünk van, mely nemzetünk történelméhez kapcsolódó eseményhez kötődik: március 15-e, mellyel az 1948-49-es forradalomra és szabadságharcra emlékezünk, augusztus 20-a, mely államalapításunk - és egyben az új kenyérnek az - ünnepe és október 23-a, mellyel az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezünk.
Az államalapítás, amellett, hogy vallás-, orientáció,- és életmódváltással járt (sámánizmus-tengrizmus helyett kereszténység, mégpedig nyugati kereszténység; kelet és dél helyett nyugat; törzsszövetségek helyett hűbéri társadalom) - és ezzel együtt, nem kétség, tengernyi szenvedés, fájdalom, értetlenség kapcsolódhatott hozzá akkoriban -, egyben Magyarország és benne a magyarság fennmaradását is szolgálta, hiszen abban az időben képtelenség lett volna egy nem keresztény földterületnek ilyen közel a keresztény Európa magterületéhez és a nagyhatalmak közvetlen szomszédságában megmaradnia (kockázatos lett volna abban a geopolitikai helyzetben a keleti kereszténység melletti elköteleződés is).
A két forradalom és szabadságharc időben viszonylag közeli események - az utóbbiban részt vevők közül vannak, akik jelenleg is közöttünk élnek.
Van tehát két dicsőséges, ám, sajnos, elbukott szabadságharcunk, és egy - legalábbis az akkori viszonyokat figyelembe véve - szükséges rossznak mondható rendszerváltásunk. Ez az a három hazai történeti esemény jelenleg, melyeket kiemelt módon, munkaszüneti nappal megtámogatva ünneplünk.
A következő kérdés az lehetne, hogy vajon van-e olyan esemény történelmünkben, melyre gondolva minden jó érzésű magyar embernek valóban jó érzése támad, és mely esemény, amíg Magyarország létezni fog és magyarok létezni fognak, alapvető fontosságú marad számunkra. Olyan esemény, melynek ünneplése összetarthat minden magyar embert, függetlenül minden nézetkülönbségtől, melyek az élet más területein esetleg létezhetnek közöttünk.
Ahhoz, hogy ezt eldönthessük, vissza kell repülnünk a múltba, és számba venni történelmünket - de még mielőtt ezt megtennénk, hadd jegyezzek meg valamit: én úgy látom, hogy, mint az életben mindenhez, úgy egy nemzet létezésének is az alapok jelentik a biztosítékot. Ennek megfelelően, minél messzebb megyünk a történelmünkben, annál egyetemesebbek és alapvetőbbek lehetnek az események, illetve azok hatásai.
E gondolat mentén haladva jutottam el végül az államalapításnál is korábbi időkbe, ahol két olyan eseményt "találtam", melyek, nézetem szerint, alkalmasak arra, hogy érvényességüket tekintve egyetemesnek, hatásukat tekintve pedig alapvetőnek ítéljünk. Ez a két esemény a Vérszerződés és a Honfoglalás.
Nézzük először a Vérszerződést. Mit írnak a krónikásaink?
A fennmaradt és forrásértékkel is bíró krónikáink közül csak Anonymusé említi a Vérszerződést. Az eseményre a Kárpát-medencén kívül került sor, résztvevői a hét vezér volt, és két fontos részből állt: Álmost minden magyarok vezérévé választották, illetve egy öt pontból álló esküt tettek. Az öt pont így szólt:
- mindig Álmos ivadékából lesz választva a legfőbb vezér
- a közösen szerzett javakból mindenkinek jár
- a hat vezér és ivadékaik mindig a legfontosabb tisztségeket töltsék be
- ha a hat vezér utódai közül bárki hűtlen lenne a legfőbb vezér iránt vagy viszályt szítana a legfőbb vezér és annak rokonai között, akkor annak vére omoljon
- ha a hét vezér utódai közül bárki megszegné ezen megállapodásokat, akkor azt örök átok sújtsa
Ezek alapján úgy tűnik, a Vérszerződés nem volt más, mint a hét vezér és leszármazottaik hatalmi pozíciójának a megerősítése.
De valóban mondhatjuk-e azt, hogy a Vérszerződés csak a hét vezérről szólt?
Az tény, hogy ők ontották a saját vérüket a szerződést megpecsételendő, viszont nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a hét vezér egyben hét törzset képviselt. Vajon egy olyan ember, aki sok ezer másik ember életkörülményei alakulásáért felelős, képes-e bármikor is elszakadni ettől a vállalt szerepétől? Ha valóban felelősen gondolkodik, akkor nem hinném, és nincs okunk azt feltételezni, hogy a hét vezér bármelyike is ne lett volna felelősen gondolkodó vezető. Gondoljunk arra, mekkora feladatot jelentett például a keletről nyugatra vándorlás megszervezése és sikeres kivitelezése. Arra is gondoljunk, hogy idegen környezetben (saját törzsi környezetén kívül - és egy törzsfői találkozás ilyennek tekinthető) ez a felelősségtudat méginkább kötelez, egyfajta hivatalt jelent.
A hét vezér a Vérszerződés alkalmával így nemcsak saját maguk szövetségét kötötte meg, hanem mindazoknak a szövetségét is, akiket képviseltek - vagyis az egész nemzetét, hiszen a hét törzs egyben az egész magyar népet jelentette. Persze addig is létezett minden bizonnyal közös nemzettudat a kisemberek szintjéig lemenőleg, de ez volt a hivatalos formába öntése ennek a tudatnak.
A Vérszerződés az egész nemzetre kiterjedő közösségélmény első hivatalos kinyilatkoztatása, nemzetegyesítés volt. Ezért volt jelentős esemény.
Nézzük most a Honfoglalást.
A Honfoglalásról forrásértékű krónikairodalmunkban egyedül Anonymusra hagyatkozhatunk - Kézai Simonnál, illetve a Képes Krónikában nagyon röviden van említve.
A Kelet-Európai síkság lapos-dombos vidékéről nézve a Kárpátok vonulata markáns határvonalat jelentett már akkor is, amikor őseink azon a vidéken éltek. Ezt legjobban az bizonyíthatta előttük is, hogy sokáig (egy bizonyos ideig mindenképpen) saját maguk sem lépték át e határvonalat. Márpedig ha valami egy nomád nép számára határ, akkor nagy valószínűséggel más népek számára is az lesz később, ha azok a nyomukba lépnek. E logika mentén haladva természetes elképzelés volt a Kárpát-medencének az elfoglalása. A magas hegyektől körülvett medencei helyzet egyben egy másfajta védelmi minőséget is jelentett. Addig a magyarság a nagyobb folyókat használta mind határvonalként, mind természetes védelmi akadályként más népekkel szemben. Nagy folyók szép számmal akadnak a Kelet-Európai síkságon, de nagy hegyek igazából csak két helyen övezik: délen a Kaukázus és keleten a Kárpátok (a Déli-Ural, észak-déli csapásiránya és dél felé lankásodó térszíne miatt, különösen délről, vagyis a sztyeppe felől nézve, nem jelent olyan markáns határvonalat, mint az előbbi két hegység).
Álmos serege, már az Északkeleti-Kárpátok karéján belül, a mai Munkács környékén megállt, és hosszabb időre (Anonymus szerint negyven napig) megpihent, hogy a nehézkes átkelés fáradalmait kipihenje. Valószínűleg ez a pihenő arra is szolgált, hogy az egész nép (ha belegondolunk, ez az egész magyar nép volt) fel tudjon zárkózni szekerestül-málhástul-mindenestül. Álmosék azt is tudhatták, hogy a Kárpátokon belül már biztonságban vannak a keletről jövő esetleges támadások ellen. A nyugati föld még bizonytalan, de előzetes fürkésző útjaik optimizmusra adnak okot. A vidék lakossága meghódol nekik, az addigi úr, Laborc elfut, de elfogják és megölik. A hihetetlenül nehéz hegyi átkelés sikere hatalmas lendületet ad mindenkinek, különösen az előre tervező vezetőknek. Továbbmennek Ungvár felé, bevonulnak a várba, és csak ekkor engedélyezi Álmos az ünneplést. Anonymus szerint négy napig ünnepelnek.
Benne volt ebben az ünneplésben minden megkönnyebbülés, amely a nehéz átkelést követte, és minden keserűség, melyet a hátrahagyott föld és az elvesztett emberéletek és javak miatt érezhettek, ugyanakkor már a jövő felé tekintenek. Tudják, hogy nincs visszaút kelet felé - a Kárpátokon kívül már nincs számukra hely, ezután az új földön kell élniük-halniuk...
Igazából nem is kell továbbmennünk a történetben. Tudjuk, mi történt Salán vezérrel, Ménmaróttal, Gyaluval, Galáddal (tekintsünk most el attól, hogy mennyire voltak ezek a nevek valóságosak - mindenképpen kellettek, hogy legyenek vezérei a Honfoglalás idején itt talált népességnek). Anonymus így jellemzi az akkori magyarságnak a közeljövőt illető gondolkodását:
(...) Hiszen a magyarok lelke abban az időben semmi mást nem áhított, csak földeket foglalni, népeket hódítani és hadimunkát végezni. Tudniillik a magyarok akkor úgy örültek az embervér kiontásának, mint a nadály, s bizony, bizony, ha nem így tettek volna, nem hagytak volna annyi jó földet utódaikra.
A hódító magyar sereg kemény és agresszív volt: ami kellett neki más népektől, azt elvette. Ha belegondolunk, nem is lehet földet hódítani másfajta hozzáállással.
Hogy igazságos volt-e ez a földszerzés? Jogilag biztosan nem, a megmaradás szempontjából viszont mindenképpen.
Az önfenntartás törvénye, egy egész nép sorsát szem előtt tartva, minden más törvényt felülír. Végső soron, a hódítók igazsága volt ez, melyet azóta több mint 1100 év helyben elhullajtott verejtéke szentesített. Ez a verejték teszi olyan zsírossá ezt az anyaföldet, hogy ha jól megvetjük a lábunkat benne, akkor körbeölel és megtart.
Két esemény tehát, melynek máig nincs hivatalos ünnepe (de hivatalon kívül sem nagyon ünnepli senki).
Az egyik a nemzetegyesítés ünnepe lehetne, a másik az anyaföldéé. Lehetne akár kétnapos országünnep is. Lehetne a legnagyobb ünnepünk - minden magyar ünnepe.
Talán egy megfelelő időpont kijelölése lehetne a kezdet...
Néhány további gondolat...
Függetlenül attól, hogy mit hihetünk el abból, ami Anonymus krónikájában írva van, a magyarságnak át kellett kelnie a Kárpátokon, ezt pedig, bármelyik évben is történt a tömeges bevándorlás, legkorábban csak azon évnek a tavaszán lehetett véghez vinni, amikor az időjárási viszonyok már lehetővé tették a hágón-hágókon való átkelést. Egy jelképes, tavaszi vagy nyár eleji időpont kiválasztása tehát egyrészt nagyjából autentikus is lenne, másrészt lehetővé tenné a minél szélesebb körben való ünneplést az országban.
Legteljesebben egy szombat-vasárnapot felhasználva lehetne ünnepelni: az első nap a Vérszerződésé lenne, és így azon a nemzetegyesítésre emlékeznénk, míg a második nap a Honfoglalás ünnepe lenne.
S még tovább fonva a megemlékezés és ünneplés szálát - mi lenne, ha ezen események fő helyszíne a Vereckei-szoros lenne? A csíksomlyói búcsú minden évben tíz- és százezreket tud megmozgatni, az egész Kárpát-medencéből vonzva a látogatókat. Talán itt lenne az ideje annak, hogy az Északkeleti-Kárpátoknak e szép tája, történelmünknek e sarkalatos helyszíne is több figyelmet érdemeljen.